Hanák Péter (Kaposvár, 1921. augusztus 9. – Budapest, 1997. október 6.) Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A dualizmus korának művelődés-, társadalom- és eszmetörténetének neves kutatója.
Középiskolai tanulmányai szülővárosában, a Somssich Pál Gimnáziumban végezte, majd 1939 és 1942 között a Csepeli Vasművekben dolgozott vasesztergályosként. 1942 és 1944 között munkaszolgálatos volt előbb Magyarországon, majd Galíciában. A nyilas hatalomátvétel után szökött át a szovjet hadsereg által elfoglalt területre Ungvár környékén. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult történelmet, egy évig a Római Egyetemen volt vendéghallgató. 1948-ban szerzett tanári diplomát.
A diploma megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében kezdett el dolgozni, emellett az egyetem történelem tanszékén is kapott tanársegédi állást. 1953-ban az immár Eötvös Loránd Tudományegyetemnek hívott egyetem új- és legújabb kori magyar történelem tanszékének docensévé nevezték ki.
1957-ben ’56-os tevékenysége miatt elbocsátják egyetemi állásából, immár csak az MTA Történettudományi Intézeténél dolgozik, ahol az általános amnesztia után, 1964-ben kap osztályvezetői kinevezést, később főosztályvezetőként, majd tudományos tanácsadóként dolgozott 1991-ig. Közben 1964 és 1966 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen volt óraadó tanár. 1980-ban visszavették az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol a Bölcsészettudományi Kar művelődéstörténeti tanszékén kapott egyetemi tanári megbízást. 1993-ban átment a Közép-európai Egyetemre, ahol a történeti tanszék vezetője volt haláláig.
Több külföldi egyetem vendégtanára volt (Columbia Egyetem (New York, USA, 1971), a Yale Egyetem (New Haven, USA), a Rutgers Egyetem (New Brunswick, USA, 1976), Bécs, Bielefeld), ösztöndíjas oktató a Princetoni Egyetemen és a washingtoni Wilson Központban.
1952-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1978-ban akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történelemtudományi Bizottságának lett tagja, később elnöke, valamint vezette a magyar-osztrák történészbizottságoz is. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1995-ben rendes tagjává. 1993-ban a Lengyel Tudományos Akadémia felvette tiszteletbeli tagjai sorába. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként is működött.
Kutatási területe a dualizmus társadalomtörténete és a századforduló szellemi világa volt. Tudományos pályájának kezdetén az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal és annak nemzetközi hatásaival és összefüggéseivel foglalkozott. Az 1950-es évek második felétől figyelme áttért a dualizmus időszakára. Kutatásaival jelentős szerepet vállalt másokkal, hogy a szocialista Magyarország egyértelműen negatív dualizmus-képét megváltoztassa.
Fontosak a dualizmus korszakának különböző szaktörténeti kutatásai is, amelyek társadalom- és eszmetörténet, valamint a művelődés- és mentalitástörténet területét ölelték fel. Ilyen típusú munkáiban feldolgozta a egyebek mellett a kor lakáskultúráját, a pamutipar történetét és a kertépítészetét. Emellett foglalkozott a (19–20.) századforduló szellemi világával is (többek között Jászi Oszkár és Ady Endre írásai alapján).
Felesége Hanák Katalin (leánykori nevén Diamant Katalin) volt. Házasságukból két fiúgyermekük született: Hanák András neves ügyvéd és Hanák Gábor auktuárius.
Forrás: Wikipedia
1
00:00:00,100 --> 00:00:02,100
2
00:00:00,000 --> 00:00:59,999
- Mikor lettél munkaszolgálatos?
42-be. 42 őszén. És hát egy két év, két év és egy pár hét volt. Hát jó, hát bő két év volt, aztán tényleg megszoktam.
Merre voltál munkaszolgálatos és…?
Hát voltam Szenttamáson, ugye, Vajdaságban, ott családi házba… ONCSA - Országos nemzeti családvédelmi alap, vagy mi. Házakat építettünk. Persze vittünk mindenféle anyagot oda. Aztán voltunk, ööö, Baranyában, vasútépítésen. Onnan Hajdúböszörményben repülőtér építésen. Aztán kint a fronton, munkaszolgálaton kisegítőszázad, Ukrajn... valóságos Ukrajnában,
3
00:01:00,000 --> 00:01:59,999
tehát ténylegesen Ukrajnában. Aztán voltunk Kárpátalján több helyen, ott, ez az aláaknázási munka folyt és mit tudom én. Sok helyen, az országnak egy jó nagy részén. Baranya volt, voltunk Szenttamáson.
Jajj, hát, na. A hogy hívják a…a Magyar Helikon Társaságnak…a Gróf… Nem a Bethlenek, hanem a
Festetics?
Nem, nem nem. Nem is a Bánffyak voltak. Kik azok a, azok az Erdélyi grófok, akik csinálták azt a Helikon társaságot. A Kemény, a Kemény grófoknál voltunk, ott, azt úgy hívták, hogy Szent, nem, nem, nem Marosvécse. Az egy hosszú idő, hosszú időt Marosvécsen. Az nagyon kellemes volt, a marosvécsi tartózkodásunk, mer, mert a grófék angol katonákat mentettek, ezért hát bennünket is mentettek,
4
00:02:00,000 --> 00:02:59,999
hogy hát amit tudtak.
- És elviselhetetlen volt a munkaszolgálat?
Nem, nem, nem. Nem, egy darabig. Az első. Megmondom. Az mindig a politikai helyzettől függött. Amikor 42-ben bementünk, akkor rossz volt. Hanem amikor a kállay jött, fokozatosan javulni kezdett a helyzet. Szóval, ja még azt nem is mondtam, hogy voltunk, hogy Hajdúböszörményben volt nagyon jó, és itt Marosvécsen volt jó. Onnan aztán ’43 decemberébe, Karácsonyra hazamentünk mindenki, visszamentünk januárban, kicsit már romlott, aztán Kállay, mikor a németek bejöttek, akkor.
- Milyen volt, amikor jó volt és milyen volt, amikor rossz volt?
Hát nézd, amikor jó volt, akkor nem ellenőrizték szigorúan, hogy a lakossággal valamennyire érintkezünk, veszünk ezt-azt, és enni valót, csomagoknak az ellenőrzése egészen más volt, és mondjuk a munka sem volt olyan feszes meg miegyéb. Amikor rossz volt, akkor semmiféle csomag, posta nem érkezett. Akkor szigorúan büntették
5
00:03:00,000 --> 00:03:59,999
a lakossággal érintkezést. Hát, rossz volt ’44-ben, mert még a németek bejövetele előtt, kimentünk Ukrajnába, és ott nem volt semmilyen ház, hanem mi építettünk föl fából, levélből és homok-gyeptéglákból, amik persze átáztott az első esőre, csak úgy csöpögött le a víz.
Most míg ez ugyebár, március nem volt olyan nagyon meleg, március-április, május nem volt meleg még, és akkor sokat fáztunk, meg az rossz volt.
- És 42-től nem akartál megszökni például?
Ott nem nagyon lehetett Magyarországon megszökni, mert ahhoz, ahhoz egy szilárd háttér kellett volna. Tehát, először is, már maga a megszökést rögtön jelentették, ugye, és akkor köröztek volna. Másrészt pedig, hát, Kaposvár egy olyan kisváros volt, meg, tehát Pesten nem volt igazán háttér
6
00:04:00,000 --> 00:04:59,999
plusz a hamis papírok kellettek, ugye, és ez mindben járatlan voltam én akkor, tudod. Lehetett volna, lehetett volna, ha vagányabb, ha jobban, ha jobban megszervezzük. Meg még valami. Az első két évben, úgy 44-ig azt hittük, hogy, hát, majd, ez egy rossz forma, de hát ki lehet bírni, és ezzel letudtuk a katonaságot. Nem látszott még olyan nagy szörnyűnek.
- De te mégis megszöktél.
Hát aztán, akkor muszáj volt.
- Miért volt muszáj?
Hát azt majd mindjárt el fogom mondani.
- Na, akkor.
Ja, ez, akkor már megyünk?
- Megyünk, persze
Jaj, de hát én nem ezzel akarom kezdeni.
- Akkor kezd el, kezdjük azzal.
Lehet kezdeni?
- Persze.
Az a Kelet-Európában érvényes meneküléstörténet, meg egy történeti helyzet, átélhető vagy fölfogható-e ez másfajta társadalom alatt, fejlettebb társadalmi viszonyok között
7
00:05:00,000 --> 00:05:59,999
- , hogy hogy volt itt ez a menekülők és üldözők szereposztás.
Ezt Örkény már megírta, ugye, nem a Tóni miatt mondom, nem a Tóni miatt mondom. Ezt megírta a Pisti a zivatarban, ugye. De megmondom, ez olyan jól van lezárva most azzal, hogy fölszabadultunk, de nem lettünk szabadok, akkor azt gondolom, hogy én ezzel, erre a kérdésre részben Örkénnyel tudok válaszolni, Örkény Istvánnal. Arra, hogy itt a szerepek mindig váltakoznak, cserélődnek, hogy üldözöttek is vagyunk, és üldözők is vagyunk. Akik tegnap üldözők voltak, azok ma üldözöttek lettek és fordítva. Ez egy eléggé jó paradigmatikus megállapítása volt egy egy dráma keretében. Az egészet mélyen át lehetett élni, az egész. Pláne, hogy amilyen groteszken meg volt írva. De nem ő rá akarok hivatkozni, hanem Cheslav Milosra akarok hivatkozni, aki azt mondta, hogy azért van a közép-kelet európai, kelet-közép európai népnek
8
00:06:00,000 --> 00:06:59,999
, embereknek olyan sajátosságuk, hogy együtt élnek a történelemmel. A történelem, az számukra nem tananyag és nem példatár, hanem mindennapos élmény, mindennapos, mindennapos evidencia számukra a történelem. Talán azért, mert annyi sok balszerencse, elnyomatás, a, a nemzeti lét, az egyéni létnek az üldöztetése, és és végveszedelme fenyegette őket, ugye, a sírt, hol nemzet süllyed el, a nemzethalál, az egyéni megpróbáltatás. Az annyira történelem, annyira együtt élő történelem volt, hogy számunkra a menekülés az nem volt egy fajta abszolút rendkívüli, valami hallatlan rendkívüli dolog. Először is mert már hozzászoktunk a menekülés gondolatához, ha nem korábban, mint a 38-as zsidótörvények után, 39-es zsidótörvények után, a 40-es években is. Én meg különösen hozzászoktam, azért, mert a bátyám is munkaszolgálatos volt. A bátyám az, mint orvos munkaszolgálatos,
9
00:07:00,000 --> 00:07:59,999
az első táborok, első küldöttek egyikeként, első küld…, na, hogy mondják ezt, különítmények, az első különítmények egyikével, ő 17-ed magával szabult, élte túl a 200 főnek a pusztulását, a 41-42-es doni csata és utána. Ő hazajött súlyos sebesülésekkel, fagyásokkal és megmenkellült. Megmenekült a bátyám. Tehát a menekülésnek ez az élménye és borzalmai és a nagyszerűsége, az elbeszélése után, kibontakoztak bennem. Aztán mi történt? Deportáláták Bécsből, deportálták Pécsről , munkaszolgá.., munkatáborba, Lagerbe került ott valahol Németországba, onnan is megmenekült. És ez után kapott enni kosztot, és egy bécsi kórházban meghalt, mert nem bírta el a kosztot. Szóval menekülni sokszor lehet, és a legnehezebb körülmények között, de végül azért a szervezet felmondja a szolgálatot.
Hát ugye, azt kell mondani,
10
00:08:00,000 --> 00:08:59,999
de azt most már. Már nincs, még megy?
- Megy, megy. Van anyag.
Ja, nézze, hát a menekülés, különösképpen a zsidóság történetében annyira, annyira közhelyszerű vagy annyira megszokott, annyira a bőrfelület alá be, befészkelődött magatartásforma, hogy ez azér nem rendkívüli dolog. Különösképpen nem Közép-és Kelet-Európában. Úgyhogy én ugyan életem 20 évét nem éltem le a menekülésnek a tudatában és gondolatában, de a huszadik évtől kezdve. Olyan 42-43-tól kezdve, a menekülés, az egyrészt, mint elszalasztott alakalom mutatkozott, hogy miért nem tudtunk 39-ben, miért nem tudtunk ideje korán elmenni, hiszen voltak rokonok külföldön, ugye. Másrészt pedig fenyegető veszedelem volt.
11
00:09:00,000 --> 00:09:59,999
Az a történet, amit el akarok mesélni, egy abszolút premodern történet, mondhatnám azt is, hogy 13. századi vagy 19. századi, vagy hát, azért körülményeiben nagyon is jellegzetesen 20. századi, bár nem posztmodern, nem premodern. A kauzalitás teljesen rendbe van, időrendbe van szedve, történetek vannak elmesélve, szóval nem biztos, hogy minden posztmodern hallgatónak ez az ízlése, de így történt.
Ez a menekülés egy valóságos menekülés volt, a második világháború végén, és nem afféle értelmiségi nyavalygás, eszképizmus a valóság szörnyűsége ellen, mert a valóságban abszolúte nem szörnyű, ahhoz képest, amilyen a valóság akkor volt. Ez nem valamiféle lelki betegség vagy depresszió volt, hanem valóságos életveszedelem, az életünk forgott minden nap kockán
12
00:10:00,000 --> 00:10:59,999
, és végül olyan helyzetbe kerültünk, el, meg kellett szökni, aki élni akart.
Az történt ugyanis, hogy munkaszolgálatos voltam 1942-től 1944. október végéig, jó két esztendőt és hát sorunk, hol így, hol úgy ment, hol jól, hol rosszul, hol rosszabbul. Elviselhető volt egészen 1944-ig, amikor azonban, hát, bekövetkezett a német megszállás, és egy sokkal keményebb, félfasiszta rendszer került hatalomra, akkor a munkaszolgálatosok helyzete is fokozatosan romlott, de még így is elviselhető volt. Mi akkor tulajdonképpen mai Kárpát-Ukrajna területén voltunk, a Kárpátok innenső oldalán, és az utakat, a szorosokat aláaknáztuk, tehát mély gödröket kellett ásni, abba robbanótöltetet belehelyezni, hogyha az oroszok jönnek, jól fel lesznek robbanva. Azonban az oroszok nem jöttek. Azt az utat nem használták, az oroszok megkerülték az egészet,
13
00:11:00,000 --> 00:11:59,999
úgyhogy ott van tlaán még ma is a földbe bizonyára, remélem már elrohadt, egy csomó robbanóanyag, és egy csomó fölösleges munka, egy csomó fölösleges áldozat. Ez volt egyébként egyik szimbóluma a magyar védekezésnek a második világháború végén. Nos, 1944 október 15-én egy kis folyócska partján voltunk, vasárnap volt, jól emlékszem, vasárnap volt és nagyon kellemesen fürdőztünk az októberi langyos, fél langyos vízben, mostuk a ruháinkat, mikor egyszerre váratlanul olyan déltájt, valamivel talán dél után, hirtelen jött az őrség, borzasztó keményen, szokatlan keménységgel sé gorombasággal betereltek a körletbe, úgy hívták, hogy körlet. A körlet nem volt más, mint egy piszkos padlás, kevés szénával és sok bolhával,
14
00:12:00,000 --> 00:12:59,999
és hát oda bezártak. És akkor semmire nem lehetett kimenni, nem lehetett menni WC-re, bocsánat WC az van, budira nem lehetett menni igazából, nem lehetett szükségletet elintézni, jóformán nem kaptunk enni, és senki sem értette, hogy mi történt október 15-én délután. Aztán lassacskán a hírek elkezdtek szivárogni, mert nincs olyan hely Magyarországon, ahova a hírek egy-két óra alatt el ne érkeztek, légyen, legyen az akár a legeldugottabb falu Kárpát-Ukrajnában vagy a Kárpátok eldugott völgyeibe, szorosaiba, mindenüvé elérkeztek a hírek. Hogy, hogy keringenek a szájhagyományba, az egy külön szociológiai vagy szociográfiai tanulmány lenne, de ez nem ide tartozik.
No, szóval megtudtuk, hogy nyilas-hatalomátvétel történt, és Horthyt letartóztatták, voltak hírek, hogy megölték, letartóztatták, voltak hírek, hogy németek és a nyilasok átvettek minden hatalmas és pusztítanak. Úgyhogy mi akkor azon az estén, október 13-án, október 15-én, estén elhatároztuk,
15
00:13:00,000 --> 00:13:59,999
hogy ennek véget kell vetni, meg kell szökni, valami alkalmat kell keresni. Na mármost az történt, hogy közben a nyilas-hatalomátvétel közben az oroszok áttörték délen, délről a frontot és megkerülték debreceni és Csap környékén megkerülték egy nagy déli-délnyugati átkarolással ezt az egész bezárt, nem tudom, hányadik magyar hadsereg, első magyar hadsereg meg a németeket. Onnan nem volt már többé menekülés. A Kárpátokon keresztül meg természetesen nem volt, mert saját magunkat robbantottuk volna föl. Arra se volt menekülés. tehát csak Szlovákia felé volt. Ezért az egész magyar hadseregrészletet meg a németek meg elkezdtek menekülni.
Tehát volt egy menekülés, amelyben a hadsereg menekült és azon belül egy másik menekülés, amelyben mi menekültünk, mert tudtuk, hogy az ő menekülésük, az nem azonos a mi menekülésünkkel. Az a menekülés, az nekünk a pusztulást jelenti, és a mi menekülésünk, az ő pusztulásukat jelenti. Következésképpen néhány barátommal
16
00:14:00,000 --> 00:14:59,999
, néhány munkaszolgálatos társammal együtt elhatároztuk, az első adandó pillanatban, amikor lehet, megszökünk. És ez körülbelül a huszadika utáni napokban következett el. 24-én Ungvár környékén jártunk , késő éjszakáig menekültünk erőltetett menetbe. És egy ukrajnai, tehát kárpát-ukrajnai magyar falu fele közeledtünk, és akkor láttunk fényeket a horizonton, az ég alján. Először villámlásnak néztük őket, de olyan sokan, sok ilyen volt, hogy ez nem villámlás, hanem rájöttünk - bölcs eszünkkel -, hogy ezek torkolattüzek. Ha azok torkolattüzek, azok nem lehetnek messzebb, mint húsz km, 15-20 km. Tehát itt vannak az oroszok néhány kilométerre, ezen az éjszakán kell megszökni. Az úgy is történt, annál is inkább, mer hajnalban 4 és 5 óra között riadó volt, hogy tovább menni, mer a jönnek az oroszok, gyorsan mindenki pakoljon, rohanjon minden, teljes fejetlenség uralkodott, elsősorban persze a keretlegények, a katonaság és a tisztek körében. Úgyhogy, akkor én néhány barátommal
17
00:15:00,000 --> 00:15:59,999
így bebújtunk a szénakazalba, egy magyar háznak a a, házba voltunk elszállásolva, viszonylag jó helyen voltunk elszállásolva, és a szénakazalba belebújtunk. Mindenki elvonult, német autók, a németek azok, azok viszont autókkal és teherautókkal mentek, a magyarok gyalog mentek, jól láttuk. Amikor mindenki elvonult, akkor kijöttünk, akkor kaptunk egy nagyon jó reggelit, ilyen tejfölös túrót, meg meg szalonnát, szóval végre megreggeliztünk és a legvidámabban és legjobb hangulatban reggeliztünk, mikor megjelent az egyik szakaszvezető tisztes, hah, és összeszedte az összes menek…, mi négyen voltunk ott, négyünket azonnal elfogott, puskával fenyegetőzött, kiabált, nagyon nem voltunk megijedve. Éreztük, hogy itt már a vég közeleg, nem voltunk megijedve, és akkor bennünket hajtott, de sosem mert, sosem mert közel jönni sohase, és akkor egy olyan fél órányi járkálás után, amelyben ő vezetett bennünket
18
00:16:00,000 --> 00:16:59,999
egy kukoricásba érkeztünk. A kukoricás tulajdonképpen nem volt rendesen letörve. ott állt úgy az egész, és akkor én lebuktam, minthogyha, hát ő, WC-re kellene mennem, mások is ezt, és az a pasas nem mert odajönni. Nem tudta, hogy hol vagyunk, nem tudta, hogy ki ugrik hátulról a nyakába, hogy ki, mer négyen voltunk, ki veszi el a puskát, ki lövi őt rögtön agyon, mert ilyesmire tettünk célzást, hogy hogy vigyázzon azér magára. Akkor már mi egy kicsikét fölénybe éreztük magunkat, különösképpen, mert tudtuk, hogy eltűnt az egész német és magyar hadsereg. Úgyhogy fogta magát, egyetlen egy szerencsétlen alakot vitt magával, hogy mégis ne legyen teljesen, ö, frusztrált, és hát hiábavaló a küldetése, mi hárman pedig megmenekültünk és akkor én nem maradtam Marota községben, hanem elindultam visszafele. Találkoztam egy orosz lovasszázaddal, oda akartam menni hozzájuk, de hát, szóba se álltak természetesen velem, intettek egyet, hogy menj a fenébe, és én megindulta Munkács fele, ahol tudtam, hogy sok barátom van.
19
00:17:00,000 --> 00:17:59,999
Na megindultam Ungvárról Munkács fele, fogalmam sincs, hogy hány kilométer, utólag tudtam meg, hogy 44 km, amit én még soha életembe gyalog nem jártam be, de hát nekivágtam az útnak, mégpedig vidáman dúdolgatva magamban, körülbelül úgy mint Micimackó szokott dúdolgatni, amikor jó kedve van, és nagyon jó kedvem volt, mer hiszen véget ért a háború. Megszabadultam az oroszoktól, megszabadultam, bocsánat, ezt vágják ki. Megszabadultam a németektől, megszabadultam a magyaroktól, minden, úgyhogy, hát megindultam visszafele.
Most valami még, van egy mozzanat, amit el kell mondani. Mindannyian beteg voltunk, valaminő betegség mindenkinek volt, nekem speciel ukránom volt, amivel nem akarom egyáltalán megsérteni szomszédjainkat, tehát ez olyan betegség volt, amelyet Magyarországon, hát, diarénak, hasmenésnek
20
00:18:00,000 --> 00:18:59,999
vagy ilyesminek neveznek. Ami azt jelenti, hogy időnként le kellett csücsülni az árok parton, és hát az ukrán betegségnek a következményei akkor ott feltárulkoztak. És így is történt, és meg is, ez meg is esett egy párszot, mígnem egyszer egy orosz járör nem ment épp arra. És látta, azt hitte, hogy ez, ez egy ruhacsere, mert én egy magyar katona vagyok, és ezt, és én hiába magyaráztam neki valahogy kézzel-lábbal és az eredménnyel, ami ott mutatkozott, nem akarta elhinni. Annál kevésbé, mert iszonyatos pechemre, két kézigránát volt közel mellettem. És azt hitte, hogy egy magyar katona eldobta kézégránátokat, keresni kezdték a katonaruhát, azt nem találták, nem baj, davaj, davaj, menjünk. Beosztottak egy menetszázadra, amely visszafele ment. Ez volt az első élményem a felszabadulásról.
Most én azonban már azér gyanakvóbb voltam, és valahogyan élt bennem az hogy, az nem jó irány, amelybe megyek. A jó irány az, az, az, az
21
00:19:00,000 --> 00:19:59,999
Munkács fele vezet. És ezért nézegettem jobbra-balra, és akkor találkoztam egy fiatalemberrel, ottan egy, kato… orosz katonával. Addig keresgéltem ameddig valamelyik tudott németül. Ez igaz, hogy jiddisül tudott, de hát jiddisül én is tudtam valamit, mert csupa munkácsival voltam együtt, és akkor már gondoltam, hogy ez biztos segítségemre lesz. Elmondtam az egész történetemet, ahogy tudtam. Na gyere vele - bement, bement a házba, most idemész az istállóba, hordod a vizet, jobbra-balra és itt maradsz ameddig mi el nem megyünk. Ki nem mozdulj ebből az istállóból, csak a kútig menj. Így történt, a , a hadsereg elvonult, már megint csak fölszabadultam, mert akkor szerencsém volt.
Na megint mentem tovább vagy 10-15 kilométert, jött egy orosz teherautó-konvoj, leugrottak katonák, elvittek mindent, ami nálam volt a ruhámon kívül mindent elvittek, úgyhogy igazából találkoztam az igazi felszabadulással. Vagyis a magyar történelemnek tulajdonképpen egy olyan szimbóluma zajlott le
22
00:20:00,000 --> 00:20:59,999
néhány óra alatt, amiről én nem tudtam, hogy szimbólum, és azt se tudtam, hogy így fog történni. De valóban őgy volt, hogy felszabadultunk, megszabadultunk a fasisztáktól, németektől, magyar fasisztáktól, de nem lettünk azért teljesen szabadok, és hát megszabadultunk, megszabadultunk még valamitől. Az óránktól és az egyéb holmijainktól.
Késő éjszaka érkeztem be Munkácsra. 44 km miatt volt ez így, és hát nem engedtek, persze igaz, este volt egy idegen ember jött, nem tudták, hogy kicsoda, sehova se engedtek be, sehova nem engedtek be. Végül valahol egy egy ilyen parasztudvarba, hátul valami csűr vagy pajatafélébe, hideg volt. Hát ott töltöttem az éjszakát, ez már ugye akkor október 25-e és 26-án volt, elég hideg volt. Ott töltöttem, úgyhogy ez se volt valami kellemes élmény. De hát mégis csak úgy éreztem, hogy megszabadultam a menekülésből. És akkor egy hetet
23
00:21:00,000 --> 00:21:59,999
töltöttem orvosi kezelés alatt Munkácson és akkor indultam meg, mikor a hírek kedvezőek voltak, gyalog, vissza haza, Duna fele Magyarországon.
Tulajdonképpen maga a menekülés ezzel be is fejeződött, és talán a legszörnyűbb élményt még nem is mondtam el, hogy, azt hogy, mi már megpróbáltunk korábban is menekülni, de egyszer elfogtak a magyarok, magyar katonák, keretlegények és jól elvertek, és olyannyira, hogy nem is tudtunk gyalog menni, hanem csak kocsira, kocsin mentünk. Egy másodszor megint csak megszöktünk, egy kis falucskába, és bementünk nagyszerűen egy, egy szénáspajtába, és aztán, mikor kinéztünk láttuk, hogy német katonák vannak és ágyút őriznek ottan, hát ott azt nem akartunk maradni, úgyhogy utána szaladtunk a saját századunknak, és csak a lábunk fájt és nem tudtunk, magunk jelentkeztünk, hogy hát lemaradtunk, de már visszajöttünk, miegyéb. Ez is aznapi
24
00:22:00,000 --> 00:22:59,999
ételelvonással járt, szal többször próbáltunk meg, meg, megmenekülni és ez volt a végső, október 24-én. Azt el kell mondanom, hogy attól kezdve, hogy magyar területre érkeztem, a lakosság igen nagy együttérzéssel, és igen nagy, hát, segítőkészséggel fogadott bennünket. Én egy, ö, mon, én egy mohácsi munkaszolgálatos társammal együtt mentem, itt elváltunk egy helyen, Berettyóújfalu környékén, mert nagyszerű vacsorát kaptunk, és igen jól elbeszélgettünk és kitört rajtam egy idegláz. Három napig feküdtem 39-40 fokos lázzal a fönt a padláson szénák között, étel nélkül, csak valami vízzel. És aztán harmadik nap reggel arra ébredtem, hogy semmi bajom nincsen, valóban felszabadultam.
- Milyen szerepe van a menekülésben, abban, hogy aki a főszereplő nagyon akar megmenekülni?
Én szerintem óriási szerepe van. Volt olyan munkaszolgálatos kollegám,
25
00:23:00,000 --> 00:23:59,999
aki vagy lemondásból vagy hitetlenségből, önmagában való bizalomhiányából nem jött velünk akkor ez, ebben a kalandban nem tudott részt venni, és ment tovább, hogy majd valahogy ennek úgy is vége lesz. Majd, majd, tehát, mint egy csomagot vittek, mint valami tábori felszerelés úgy ment együtt a századdal. És kérlek szépen utólag elmesélte, életben maradt, utólag elmesélte, hogy Csap fele mentek, ott se tudtak átmenni, végül egy kis szoroson mentek át, ö, Szlovákiába, az akkori önálló Szlovákiába, ott egy faluba lerakták, ott tífuszt kapott, és majdnem belehalt a tífuszba, és súlyos-súlyos betegen hozták aztán haza Magyarországra és mi heteken keresztül meg volt nyomorítva. Tehát, aki nem mert, aki, akiben nem volt elég készség arra, hogy ez, hogy az életet válassza, még rizikó árán is, az bizony gyakran meg, meg, elpusztult.
26
00:24:00,000 --> 00:24:59,999
Ott maradva egy, legalábbis súlyosan megsínylette ezt. Én azt gondolom, hogy ez minden dologra áll, de különösképpen a menekülésre. Az menekül meg, aki nagyon akar megmenekülni. Akinek fontos az élete, akinek van célja, vagy van értelme az életnek. Aki lemond erről, aki rábízza teljesen a vak véletlenre, az nem, az nem fog megmenekülni, mert az a helyzet, hogy mindig a sors ad jó és rossz választásokat. Tehát balszerencsés és szerencsés fordulatok váltakoznak, váltakoznak. Az kell mondani, hogy egy ember életében a meneküléstörténetében is ezek úgy, majdnem ugyanannyi jó, mint amennyi rossz van. Meg kell tudni fogni a jó, jó szerencsés alkalmakat, és el kell tudni kerülni a rossz alkalmakat. Ez körülbelül az életben maradásnak egy nagyon primitív, de nagyon hatékony receptje.
- Félelemmel hogy tudtál megbirkózni, hát hiszen ez a történet, amit elmondtál, ez, ez még így sok évtized távlatából is eléggé vérfagyasztó.
Nézd, a félelemmel úgy voltam, mint a szagérzékenységgel a középkorban.
27
00:25:00,000 --> 00:25:59,999
Mi ma nem tudnánk meglenni egy középkori, ö, falusi, falusi vagy kisvárosi szobában, ahol kecskék vannak, ahol bűz van, ahol, ahol ott, oda, ö, ö, hát, ott végzik el a dolg…, szükségleteiket abba a szobába, ahol nem mosakodnak, ahol áporodott, nincs ablak, nem tisztogatnak, de ők azt nem érezték. Abban nőttek fel, tehát szagérzékenységük nagyon kevés volt. Mi annyira megszoktuk a mindennapos halál közelséget, például hogy, hogy, hol német, hol, hol orosz repülőgépek lőttek bennünket. Mi dolgoztunk a repülőtéren, oda gyakran bejött egy rata vagy egy stuka, és azok lőttek bennünket. Volt, volt olyan, hogy a, hogy a, a az aláaknázás során, amelyről beszéltem, valaki bennrobbant, mert meg kellett gyújtani már körülbelül négy méter mélyen, meg kellett gyújtani azt a, ahol sziklát robbantottunk. ott meg kell gyújtani ilyen robbanóanyagot és nem tudott fölérni, visszaesett és akkor ott maradt.
28
00:26:00,000 --> 00:26:59,999
Ugye volt ilyen, volt, volt olyan, hogy cipeltünk ilyen hatalmas nagy, a, a, ez az építkezésen, hatalmas nagy farönköket, amit hát tíz ember, nyolc ember vitt, és rossz oldalra ugrott ki és pont fejbe vágta, és ott halt meg. Szóval a halál számunkra nem ugyanaz volt, mint mai szemmel nézve, mint általában. A félelem az minimumra csökkent, azért, mert olyan rossz helyzetben voltunk, olyan majdnem reménytelenben, olyan szörnyű sorsunk volt, hogy ehhez képest a halál nem volt olyan rossz, mint itt most, ma Budapesten, talán mégiscsak, nem a legjobb körülmények között, de mégiscsak hát mondjuk, ö, jó kilátásokkal, egy európai viszonyok közt élünk. Úgy azért, mert a halálfélelem legalábbis húsz százalékára csökkent. És ezért a felélem, mi nem féltünk akkor kinn maradni és nem menni óvóhelyre vagy elbújni, mikor jöttek a repülőgépek, mert vagy úgyse találnak el, vagy legalább akkor gyorsan végeznek velünk.
Most ezekben a meneküléstörténetekben, amelyeket hallunk, és amiket te is elmeséltél, ö, van egy másik ilyen nagy
29
00:27:00,000 --> 00:27:59,999
- elemi érzelem: a gyűlölet. Hogy gyűlöltek benneteket, az ember úgy képzeli. Hogy erre hogy lehet, hogy lehet ezt elviselni?
Már kit gyűlöltek?
- A keretből
Hát a keret az, az nagyon, az nagyon változatos volt. A keretben voltak, ezt nem lehet így mondani, hogy gyűlöltek. A keretbe voltak nagyon jó szándékú, derék parasztgyerekek, akik az egészet nem értették, hogy nekik ezt miért kell csinálni. Magyarul beszélő, derék, jó szándékú, kedves emberekkel, és ahol tudtak segítettek. És voltak, és most nem akarok, igazából nem a, nem szeretnék etnikai distinkciókat tenni, de azért többnyire a dunántúli, a, ö, tolnai, baranyai svábok körében voltak nagyon kemény, ellenséges és gyűlölködő emberek, többnyire. Ez sem, ez sem teljesen igaz, mer, azok közt is találtunk jobbakat, de az emberek különbözőek voltak. Majdnem azt mondanám, hogy fele-fele arányban volt gyű, a gyűlölködőket mindig enyhítették azok, akik mellettünk voltak. Hol egy kis engedékenységgel, hogy egy kis csomaggal,
30
00:28:00,000 --> 00:28:59,999
hol valami, ha beteg volt akkor, valahogy segítettek bennünket, úgyhogy a gyűlölködés az, az, az, ö, és még valamit. Azért nem érintett nagyon rosszul, mert ők ellenségek voltak. Az ellenség gyűlölete és viszont gyűlölete, az olyan természetes dolog, és annyira, annyira nyílt és világos, hogy hol vannak a frontok, hogy, hogy, ö , az, hogy mondjam, az kvázi egy, egy harci párbajnak tűnik fel. ellenfél és mi. Az igazi dolgok az árulók voltak. Az igazi gyűlölet az árulókkal szemben, az, ott voltak kemény történek, hogy közülünk árulók lettek, és hát jól el lettek verve, alaposan megpokrócoltuk, vagy kirekesztették őket. Az igazi gyűlölet az a hamisokkal, hazugokkal, árulókkal szemben mutatkozott meg és nem a, de egyébként gyűlölet,
31
00:29:00,000 --> 00:29:59,999
gyűlölet. Hát volt egy eset, amikor én a repülőtéri parancsnokság, repülőtér-építő parancsnokság irodáján dolgoztam, mégiscsak érettségizett ember, legalább írni-olvasni tudott, sőt én még latinul is tudtam, úgyhogy ki, néha elvittek irodára. És ott egy törzsőrmesterrel jóba lettem, aki 1943 augusztus 9 vagy 10-én elmondta, hogy partra szálltak Szicíliában, és ö, Olasz, Dél-Olaszországban az angol-amerikai csapatok és rohamosan mennek előre, és erre én annyira megörültem, hogy leszaladtam a körletünkbe azzal, ez Marosvécsen volt, pontosan, amit említettem, az is egy ilyen szalmával és bolhával teli fészek volt, és elkezdte, gyerekek, vége, vége, partra szálltak az amerikaiak, ennek hamarosan vége az egésznek. És mi történt? Pont a, a vezérlőőrmester ott volt, aki nyilas volt, aki , aki hát rosszindulatú volt, és abban a pillanatban, hát egyrészt megvert, másrészt pedig
32
00:30:00,000 --> 00:30:59,999
kihallgatásra rendelt, és akkor, hát, a, a századparancsnok, aki olyan ambivalens ember volt. Tulajdonképpen volt valami benne a magyar dzsentri intelligenciának a, a gonoszságából és a jóságából, ez így van. Mondjuk az emberségéből és az embertelenségéből, a nagyvonalúságából és a kicsinyességéből, Orbánnak hívták. És ő, hát, először is a fejemre vert egy párszor nádpálcával, és azt mondta, hogy ezt kiabáltad tényleg? Igen. Miért, te azoknak a pártján vagy, nem a miénk? Mondom, százados úr, alázatosan jelentem, mit gondol, hát csak, csak nem gondolja azt, hogy én az, hogy én a gyilkosságnak a pártján lehetek? Én a fölszabadítók pártján vagyok. Ezt mered mondani? Igen, ezt mondom, és ha meg tetszenek látni. Fogta magát és elvonult, egy szót se szólt, nem kaptam sem, illetve hát kaptam három hónapot birkaakolban kellett tölteni, minden második nap koplalással, de valahogy megbecsülte azt, hogy ezt megmondtam neki. És amikor meghallotta
33
00:31:00,000 --> 00:31:59,999
meghallotta a Kemény gróf akkor küldött a századnak egy láda almát. Ezek után. Úgyhogy voltak ilyen történeteink, a gyűlölet és, és rokonszenv hihetetlenül változó volt, részben a politikai helyzettel, részben egyének szerint.
Tóni.
- Csak, csak egy dolgot tán kérdeznék, hogy. Az ember a menekülés, persze egy ilyen menekülés az egy olyan élmény az ember számára, hogy ezt soha nem felejti el. Mégis voltak később az életedben olyan speciális pillanatok, amikor úgy hirtelen az egész történet úgy, úgy nagyon eszedbe jutott?
Igen, nagyon gyakran. Hosszú időn keresztül én úgy megünnepeltem 1944. október 25-ét, a fölszabadulás napját, az nekem az volt a fölszabadulás napja. Aztán ez a történelem, hát, felejtető, jótékony felejtető hatására elhalványult,
34
00:32:00,000 --> 00:32:59,999
és nagyon sok, és a részletek is, az epizódok is nagyon gyakran, nagyon gyakran fölmerültek a menekülésnek a részletei. Még álmodtam is gyakran róla, róla, és különösen az a jelenet, ahogy kijöttünk a szalmakazalból és vidáman elkezdtünk duhajkodni - az egerek, akik azt hiszik, hogy a macska nincs otthon. És az, amikor jött a, jött, a jött értünk a szakaszvezető és elvitt. Ezek a jelenteket föl, fölmerültek, de különösképpen számomra aztán az évek múltával, az a jelent lett a legpregnánsabb, ahogy találkoztam először szovjet katonákkal életemben, egy lovastiszt vezette őket, és mutogattam, meg is mondtam, hogy barát, mondtam , mutattam mindent és bólintott és azt mondta, hogy menj a fenébe. Szóval körülbelül ez volt a mozdulat, hogy menj a fenébe. Úgyhogy az egészbe aztán az, ö, rögződött bennem utólag, hogy én ma is azt vallom, hogy, bár ez nem nagyon divatos és nem is nagyon politikus dolog, hogy 1944-45 fölszabadulás volt Magyarország számára.
35
00:33:00,000 --> 00:33:15,233
Felszabadult nagyon sok mindentől, ami évtizedek, évszázadok óta nyomta, és ami különösen nyomta 1942 vagy 41-42-es háború alatt. Felszabadultunk csak nem lettünk szabadok.